Ezt a kérdést személy szerint én is nehéznek tartom. Az nyilván nem állapot, hogy az utcán éljenek, mert az nem emberhez méltó. Kérdés mi jutatta ide saját hibája, vagy olyasmi, ami ellen nem tudott védekezni. De mindettől függetlenül szerintem mindegyiknek járna egy második esély.

Csak sajnos minél tovább van valaki távol a munkától a rendes élettől, annál nehezebb visszaszoktatni. De ha nagyon akarja valaki én bízom benne, hogy sikerülhet.

Hogy mit adjunk nekik? A sulinknál az aluljáróban szokott árulni egy hajléktalan Fedél Nélkült. Becsületes árus, az újság nem csak egy álca oda is adja ha megveszed. Biztos vagyok benne, hogy ő nem alkoholra költ. És itt megint előjön, hogy ez akarat kérdése. Úgy gondolom ő rendes életet akar. Alapvetően így nem szoktam adni, néha mégis de nem tudom mire költötték. Az étel, az igen jó ötlet sőt ha tényleg az kéne mindenkinek még jobb. De vagy másra költik a kapott pénzt, vagy a másik rosszabb eshetőség ha a koldusmaffiának koldul, ami sajnos létező jelenség. Ez talán inkább Pesten lehet jellemző.

Így a végén csak annyit mondanék még, mindezektől függetlenül, hogy gondoljatok egy pillanatra tényleg arra, ahogy éltek ahol éltek a meleg ház kisebb vagy nagyobb, vagy lakás mindegy. És adjatok hálát, hogy nem az utcán kell élnetek.

*De a hajléktalanok nagy része nem ilyen. Sok hajléktalan történetét ismerem, és a legtöbben önhibájukból jutottak utcára - piára vagy szerencsejátékra költötték a megtakarításokat, majd nem jártak be dolgozni, végül pedig elvesztették mindenük.

És ez az a pont, ahol nem értek egyet a cikkel - nem nekem kell magam rosszul éreznem amiatt, ha valaki más nem volt hajlandó tisztes emberként dolgozni és élni, most pedig engem zaklat reggelente, hogy adjak neki pénzt, hogy jól berúghasson. Teszi mindezt bárdolatlan és bűzös módon. Pont három napja történt az alábbi eset:

Siettem az iskola felé (nulladik órám volt, amin dolgozatot írtunk, a busz viszont késett, így már tíz perces késésben voltam), amikor megállított egy idősebb férfi. Rettenetes alkohol- és dohányszaga volt, hogy a vizeletet és áporodott, mocskos bőr kipárolgását ne is említsem.
"Elnézést, tudna adni egy kis pénzt?" Először még udvariasan kezdte.
"Sajnálom, nincs pénzem" feleltem a teljes igazságot (a szendvicseim már a táskámban csücsültek, mind a két darab), és mentem volna el mellette, amikor megragadta a karomat. Igen, megragadta.
"Legyen szíves, adjon pénzt!"
"De nincs pénzem!"
"Adj pénzt!" Ennyi volt az udvariasságból. Kirántottam a karomat (had ne mondjam, hogy rettenetesen megijedtem), és futólépésben indultam meg az iskola felé, a hajléktalan azonban obszcén szavakat kiabált utánam, amiket nem óhajtok megismételni. Nem túl tisztes jelzőkkel emlegette az édesanyámat, és elhordott mindenféle "tapló, paraszt ficsúrnak", aki ilyen és olyan, és hogy lesz ez még nekem ígyse, leszek majd egyszer a „gazdagokkal átellen”, bár persze ő kicsit másképp fejezte ki magát.

Kérdem én - őket kéne nekem sajnálnom? Lehet, hogy szívtelen és rideg világban élnek, de kérdem én, ki is alkotja azt a világot? Ők. Akkor támogassam az alkoholizmust, ami amúgy is népbetegség a magyarok körében (ahogy a cigizés is), érezzem rosszul magam, amiért nekem van valamim, ami neki nincs, csak azért, mert az etika ezt kívánja?

Tiszteljük embertársaink. Ezt értem. De a probléma megoldása nem az általad felvázolt kép, mely szerint feltétlenül pénzt kell adni neki, nem törődve azzal, hogy bort vesz (néhány ismerősömmel kipróbáltuk a szendvicses dolgot, több ízben is, más-más hajléktalannal - ötből egyetlen egy fogadta el). Szerintem a megoldás a megelőzés, nem pedig az utólagos sajnálás.  Persze ezt könnyebb mondani, mint csinálni - ez csak egy tizenhét éves gimnazista lány nézőpontja volt, amivel nem ért mindenki egyet, de legalább a ti munkátokat megtiszteltem egy hozzászólással :)

Szia!

Nos, mivel a főoldalon olvastam a cikket, melyben az volt a baj, hogy senki nem aktívkodik, úgy döntöttem, hozzászólást írok. Mivel én is városban élek, ezt elég közelinek éreztem magamhoz :)

A hajléktalanokra tényleg sokan mondják, hogy "ronda tereptárgy", vagy valami hasonló, esetleg sokkal csúnyább szavakkal kifejezve. Mivel sűrű helyeken járok nap, mint nap, gyakran összefutok velük, sajnos vagy nem sajnos, és azt kell mondanom, hogy részben egyetértek veled, részben nem. Utóbbi a nagyobbik fél.

Hogy miért értek egyet? Tényleg el kell gondolkodnunk azon, hogy más embertársainkkal mi a helyzet, mert nem adatik meg mindannyiunknak, hogy jól éljünk. Nekem sem. Nem vagyok utcalakó, szerencsére mindig van étel az asztalon, de ezeken kívül alig tudok megtenni valamit. Igen, van internetem, ez már luxusnak minősül - de ez azért kell, mert a legközelebbi ismerősem is hatvan kilométerre laknak, és nem lehetek állandóan ott velük, valamiféle kapcsolattartási módszer kell. De ezen kívül, azt hiszem, nincsenek luxuscikkeim. Nincs millió ruhám (nadrágom pl. három, ahogy cipőm is - egy sportcipő, egy nyári cipő, és egy csizma), nincsenek márkás cuccaim. Idejét sem tudom megmondani annak, hogy mikor voltam utoljára filmet nézni vagy étteremben (talán soha?), és mindig hallom a panaszkodást itthon, amikor osztálykirándulásra jár az idő. Hallom a panaszkodást a számlák miatt (amikor az ember nem kap támogatást, mert xy összeg fölött van a keresete, és nem nézik, hogy arra neked mennyi muszájból felvett hitel jut, az szerintem igencsak nagy probléma), azért, mert nem tudunk elmenni nyaralni, mert nem tudunk olyan dolgokat csinálni, amik elméletileg egy átlagos családban "szükségesek". (Szívesen megkérdezném a híradósokat, hogy honnan gyűjtik az infójukat, és melyik az a család, amelyek havi 40ezret költ ruhákra, mozira, esetenként strandolásra).

Ezzel nem magamat akartam sajnáltatni, pontosan jól tudom, hogy vannak sokkal, sokkal rosszabb helyzetben lévők is, és örülnöm kell annak, ami van. De itt kanyarodok vissza a témához: mindenkinek rossz manapság. Szerencsés az, aki azt mondja, hogy ő jól él, hogy nem szenved hiányt (vagy szerencsés, vagy maffi-pardon, üzletember), és ebben a világban bizony az ember nem segít másoknak. Miért? Mert nincs miből. Lehet mondani, hogy "de azt a négyszáz forintodat, amid van, odaadhatod neki, mert jobban kell!", persze. Csak én abból a pénzből veszem meg magamnak azt az ételt, amit iskola alatt fogyasztok - nem mindenféle édességekre és hasonlókra költöm, rendes szendvicsekre.

Miért lenne az jó vagy nemes, ha én nem ennék semmit (vagy nem eleget), mert odaadtam valakinek a pénzt, hogy piát vegyen belőle magának? Az jó élet, ha alkoholizálásba kell fojtani? Nem felbujtó szöveg akar lenni, mindenkinek alapvető joga van az élethez, ezt tudom, és segíteni kell rajtuk, de nem azzal, hogy szponzoráljuk az ivászatot.

Ilyenkor jön a kérdés: mivel? A hajléktalanokon sajna nem lehet mással segíteni, mint ami most van. Esetleg a hajléktalanszállókat kellene fejleszteni, de itt megint az a probléma, hogy nincs pénz rá. Az adók 1%-át felajánlva támogathatjuk őket, természetesen, de az emberek nem nekik szokták adni - gyermekkórházaknak és menhelyeknek, leginkább. És tudjátok, miért? Mert őket jobban sajnálják.

Nyíltan kimondom, hogy én is jobban sajnálok egy rákos kilencéves kislányt, mint egy hajléktalant. Hogy miért? Mert ő egyáltalán nem tehet arról, hogy a rák az ő szervezetét támadta meg, és nem másét. Egy hajléktalan viszont tehet róla - IGEN, TEHET. Vannak olyanok, akik önhibájukon kívül jutottak utcára, persze - azért ott is volt egy kis hibázás, hiszen a legtöbben "sokat akar a szarka" szindrómában szenvedtek, de az tényleg a mai gazdasági helyzet hibája, nem az övéké.

De a hajléktalanok nagy része nem ilyen. Sok hajléktalan történetét ismerem, és a legtöbben önhibájukból jutottak utcára - piára vagy szerencsejá