Nah ez kib.szott jó...
Csak ennyit gondoltam, miközben tudatosult bennem, hogy egy fotelbe vagyok szorítva, miközben a nyakam békésen karistolta egy húsvágó kés, amit épp egy hete éleztettem ki. Lassan kinyitottam a szemem, és próbáltam felfogni, hogy mekkora egy epikusan gáz helyzetbe vagyok.
 Hozzám legközelebb nyilván a kés állt, aminek a pengéjén még a karcolásokra is szín tisztán tudtam emlékezni. Aztán a markolat, ami kissé kopott és fekete, és egy helyen anno elégettem krumpli sütés közben. A kést egy erős kéz tartotta - egy kéz, amit néha úgy tűnt, hogy jobban ismerek mint a sajátomét, és ami elégszer került velem kapcsolatba - és gyakran nem gyengéd érintés képében. A kézhez természetesen egy test is tartozott, illetve annak egy lényeges pontja: egy fej, egy arc, ami jelenleg úgy tűnt, hogy az utolsó lesz, ami a retinámba ég. Kifeszített eszelős tekintet, kissé remegő arcizmok, pengevékony ajkak, és a szavak belőle, amik elemi erővel törtek rám.
Üvölt. Ekkor tudatosult bennem. Jobb kezében a kés, bal kezével meg egy vonat jegyet nyomott az arcomba. Mielőtt becsuktam a szemem még felvillant előttem a Budapest-Pécs felirat.
Hát innét fúj a szél... Watson, remélem mélyen alszol, mert meghalunk ma éjjel...
 Szinte becsukott szemeimen át láttam az eszelős indulatokat ami a másik fejében kattogott. Számára minden szakítás ellenére is eretnek bűnnek számított, hogy Budapestre tegyem a lábam. Hát ha még egy férfi miatt teszem. Nahmármost a történetében amit üvöltve közölt csak az nem stimmelt, hogy nem én mentem Budapestre és jöttem vissza, és nem is történt köztünk semmi igazából Watsonnal. Nos, ezt végig gondolva ösztönösen elmosolyodtam. A jutalmam nem maradt el, pedig elmaradhatott volna.
A kés lassan átvándorolt a bordáim közé, a tudatom meg új mezsgyére, mert én biztos nem fogom megvárni, amíg a kés kivág belőlem egy darabot. Meghalni is tudni kell nemde? Szóval kissé közelebb húzódtam a késhez, és elhatároztam, hogy egy életem egy halálom, én akkor is felállok a székből.
A kéz elemi erővel vágott a földhöz. A kongás még visszhangzott az egész testemben, de legalább a kés kikerült már a képből - ezt jó jelnek éreztem. Azt már kevésbé, hogy az emberem épp azon dolgozik, hogy Watsont is elkapja - csak őt az interneten keresztül.
Üvöltve kérte a kódjaimat - vigyorogva mondtam meg. Immár csak egy adu ászom maradt. Egy idő után valakinek feltűnik, hogy nem vagyok elérhető. Legkorábban Nimielnek, aki szerencsére épp máshol tartózkodott.
Emberem pedig tette a maga kedvenc kis dolgát, hogy megpróbáljon elszakítani a világtól, hogy csak az ő kis bábja legyek. A földön fekve én meg a magam kis mantrájába kezdtem.
Watson tűnjön fel, hogy nem én vagyok basszus...
Emberem közölte a teljes halállistát akit utánam küld.
Édes istenem nah most mit csináljak?
Össze szedtem a maradék fizikai és mentális erőm. Lassan bírtam csak feltápászkodni. A kés ott pihent az ölébe, de nem is érdekelt. Én nem fogok embert ölni.
Úgy nézett rám, mint aki nem hisz a szemének. A szám sarkából bánatosan csordogált a vér, szerintem a szemem is átvette a mély megnyugvásomat.
Ölj meg gyerünk..
Felkelt, a szeme szikrákat szórt. Én már megbékéltem a sorsommal. Sorba vettem mindenkit, aki számított és elbúcsúztam csendben magamban. Aztán beugrott egy másik kép. A saját temetésem, amin túl sok általam szeretett arcon láttam az elemi fájdalmat a gyászom miatt.
A kurva életbe már!
Térdre estem, és elkezdtem bocsánatot kérni az el nem követett bűnömért. Csak a lábait láttam, és a saját bukásom csúcspontját. Miközben tomboltak bennem a szuicid gondolatok a késemmel kapcsolatban, illetve az, hogy ennyire már nem lehetek szerencsétlen. Nem akarta meghatni...
Hajolj vagy meghalsz Dantes te idióta!!!
És előadtam magam. Életem legszebb 20percében. Bocsánatért könyörögve, szolgaságot mímelve, felajánlva a komplett életem a többiek életéért. Közbe pedig ki nem mondva olyan átkokat mondtam magamra, és őrá, amitől mai napig elvörösödök szégyenemben.
A kés ismét belém mart. Ismét a torkomnak. Az új bűnöm az volt, hogy a szeretteimet védem. Azt akarta, hogy átkozzam el a napot, amikor szeretet ébredt a szívemben a családom és a barátaim iránt. És ezt voltam képtelen megtenni.
Újabb hullámban csapott le rám a düh. A kés belém mart a szívem fölött. Tudtam, hogy marad hege, de nem érdekelt. Közelebb hajoltam hozzá, a kés is mélyebben belém jutott, a szememet az övére függesztettem, és kimondtam, amit gondoltam.
Mély csend. Ez már a vég.
Másnap ébredtem fel. Összetörve. Ismét szolgasorba. Beletörődve abba, hogy veszélyt jelentek mindenre és mindenkire, mert egyedül vagyok ebben a harcban. Ha megszólalok, csak másokra uszítom ezt a démont..
Ever Silence...

Kellett hozzá pár hónap, hogy ez megváltozzon, és a sokkból felkelve végre egyszer valósan is tegyek az életemért. Már másképp van. Nem félek a késtől, és meg tudom magam, és a szeretteimet is védeni.

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.